Szenvedélybeteg hozzátartozó segítése: mit tehet a család, és hol vannak a határok?

Amikor egy családban vagy közeli kapcsolatban megjelenik a szenvedélybetegség, az ritkán érint csak egyetlen embert. A függőséggel küzdő személy mellett a hozzátartozók élete is átalakulhat: megjelenhet az állandó aggódás, a bizonytalanság, a titkolózás, a düh, a bűntudat, a remény és a csalódottság váltakozása.

Sokan ilyenkor azt kérdezik maguktól: „Mit tehetnék érte? Hogyan segíthetnék? Hol hibáztam? Miért nem tudom megmenteni?”

Fontos már az elején kimondani: egy szenvedélybeteg hozzátartozójaként természetes, ha segíteni szeretnénk. A segítség azonban nem ugyanaz, mint a megmentés. A hozzátartozó sokat tehet azért, hogy támogató, biztonságosabb és őszintébb kapcsolatot alakítson ki, de a felépülést nem tudja a másik helyett elvégezni. A valódi segítséghez sokszor nemcsak együttérzésre, hanem határokra, következetességre és saját lelki támogatásra is szükség van.

 

A szenvedélybetegség az egész családot érintheti

A szenvedélybetegség nem egyszerűen rossz szokás, akaratgyengeség vagy fegyelmezetlenség. Összetett testi, lelki, viselkedéses és kapcsolati probléma, ami hatással van az érintett döntéseire, érzelmi működésére, kapcsolataira, munkájára, anyagi helyzetére és egész családi rendszerére.

A függőség körül gyakran kialakul egy sajátos családi működés. A hozzátartozók figyelme egyre inkább az érintett állapota köré szerveződik: ivott-e, használt-e szert, hazaért-e, elment-e dolgozni, igazat mondott-e, újra baj lesz-e. Egy idő után a családtagok élete szinte állandó készenlétté válhat.idő után a családtagok szinte folyamatos készenléti állapotban élhetnek.

Ez rendkívül kimerítő. A hozzátartozók sokszor egyszerre próbálnak segíteni, ellenőrizni, titkolni, megérteni, megbocsátani, határt húzni és közben valahogy működtetni a saját életüket is.

A szenvedélybetegség tehát nemcsak az érintett problémája. A családtagoknak, partnereknek, szülőknek, gyerekeknek és közeli barátoknak is szükségük lehet támogatásra ahhoz, hogy ne vesszenek el teljesen a másik ember problémájában.

 

Mit élhet meg egy szenvedélybeteg hozzátartozója?

A hozzátartozók érzései gyakran nagyon ellentmondásosak. Előfordulhat, hogy valaki egyszerre szereti a függőséggel küzdő családtagját, és közben haragszik is rá. Aggódik érte, de már fáradt. Segítene, de közben csalódott. Reménykedik, de fél újra hinni az ígéreteknek.

Gyakori érzések és élmények lehetnek:

• állandó szorongás és készenlét;
• félelem attól, hogy mikor történik újra baj;
• düh, amiért a helyzet ismétlődik;
• bűntudat, hogy „biztosan én rontottam el valamit”;
• szégyen vagy titkolózás a külvilág felé;
• bizalmatlanság az ígéretek után;
• tehetetlenség, amikor a másik nem kér segítséget;
• érzelmi kimerültség;
• a saját igények háttérbe szorítása;
• remény és reménytelenség váltakozása.

Ezek az érzések nem jelentik azt, hogy a hozzátartozó nem szeret eléggé. A szeretet mellett is megjelenhet harag, csalódottság, félelem vagy fáradtság. Minél hosszabb ideje áll fenn a probléma, annál nagyobb lehet az érzelmi kimerülés is.

Fontos megérteni: a hozzátartozó is érintetté válik. Nem feltétlenül a függőségben, hanem annak következményeiben, a folyamatos alkalmazkodásban, aggodalomban és érzelmi terhelésben.

 

Mi az, ami valódi segítség lehet?

Sokan jó szándékból próbálnak segíteni, de nem mindig könnyű eldönteni, mi támogatja valóban a felépülést, és mi az, ami hosszú távon inkább fenntartja a problémát.

A valódi segítség egyik legfontosabb része az őszinte, de nem megszégyenítő kommunikáció. A vádaskodás, fenyegetés vagy megalázás gyakran védekezést vált ki, és ritkán vezet valódi belátáshoz. Ez nem jelenti azt, hogy a hozzátartozónak mindent el kell tűrnie. Inkább azt jelenti, hogy érdemes a konkrét helyzetekről, saját érzéseinkről és határainkról beszélni.

Például:

„Aggódom érted, amikor azt látom, hogy egyre gyakrabban iszol.”
„Félek, amikor nem tudom, hol vagy, és nem érlek el.”
„Szeretném, ha segítséget kérnél, mert ez így már mindannyiunknak túl nehéz.”
„Fontos vagy nekem, de nem tudom tovább eltakarni a következményeket.”

A segítség része lehet az is, hogy információt keresünk, szakembert ajánlunk, időpontfoglalásban támogatjuk az érintettet, vagy elkísérjük az első alkalomra, ha erre szüksége van. Ugyanakkor fontos, hogy a kezelés felelőssége ne kerüljön teljesen a hozzátartozóra.

A felépüléshez  az érintett aktív részvételére és saját elköteleződésére is szükség van. A hozzátartozó támogathatja ezt a folyamatot, de nem tudja a másik helyett végig csinálni.

 

Amikor a segítő szándék fenntartja a problémát

A szenvedélybetegség környezetében gyakran megjelennek olyan hozzátartozói viselkedések, amelyek rövid távon érthetőek, sőt sokszor szeretetből vagy félelemből fakadnak, hosszú távon mégis akadályozhatják a változást.

Ilyen lehet például, amikor a hozzátartozó:

• rendszeresen falaz az érintettnek;
• eltitkolja a problémát mindenki előtt;
• kifizeti a tartozásokat újra és újra;
• megmagyarázza másoknak a történteket;
• átvállalja az érintett felelősségeit;
• mindig eltünteti a következményeket;
• határokat szab, de azokat nem tartja következetesen;
• teljesen háttérbe szorítja saját szükségleteit;
• folyamatosan ellenőrizni próbálja a másikat.

Ezek a reakciók nem azért jelennek meg, mert a hozzátartozó rosszul segít, hanem mert nagyon nehéz végig nézni, ahogy egy szeretett ember bajba kerül. Természetes késztetés, hogy meg akarjuk védeni őt a következményektől.

A kérdés mégis az: hosszú távon valóban segíti-e a változást, ha rendszeresen mi oldjuk meg helyette azokat a helyzeteket, amelyekért neki kellene felelősséget vállalnia?

Ha az érintett újra és újra azt tapasztalja, hogy a környezete átvállalja tőle a következmények kezelését, kevésbé kerül szembe saját döntéseinek következményeivel. Ezért fontos különbséget tenni támogatás és felelősségátvállalás között. Ez azonban nem jelenti, hogy veszélyhelyzetben vagy súlyos egészségügyi krízisben nincs szükség közbelépésre.

A támogatás azt üzeni: „Melletted vagyok abban, hogy segítséget kérj.”
A felelősségátvállalás azt üzeni: „Majd én megoldom helyetted a következményeket.”

A kettő között nagy különbség van.

 

A határok nem büntetések

A hozzátartozók számára az egyik legnehezebb kérdés a határhúzás. Sokan attól félnek, hogy ha nemet mondanak, azzal cserbenhagyják a másikat. Pedig a határ nem szeretetlenség, hanem saját szükségleteink és lehetőségeink tisztázása.

A határ nem arról szól, hogy megbüntetjük a függőséggel küzdő embert. Sokkal inkább arról, hogy világossá tesszük: mi az, amit vállalni tudunk, és mi az, amit már nem.

Például:

„Nem adok pénzt olyan helyzetre, amely a szerhasználat következménye.”
„Nem fogok hazudni másoknak azért, hogy eltakarjam a problémát.”
„Nem beszélek veled, ha bántóan vagy fenyegetően kommunikálsz.”
„Segítek szakembert keresni, de nem tudok helyetted dönteni.”
„Fontos vagy nekem, de nekem is szükségem van biztonságra és pihenésre.”

A határ akkor működik, ha világos, betartható és következetes. Nem érdemes olyan feltételeket megfogalmazni, amelyeket valójában nem tudunk vagy nem akarunk betartani. A túl nagy, hirtelen kimondott, de később visszavont döntések gyakran csak tovább növelik a bizonytalanságot.

A jó határ nem indulatból születik.

 

Hogyan beszéljünk a függőséggel küzdő családtaggal?

A szenvedélybetegségről beszélni nehéz. A hozzátartozó gyakran fél attól, hogy a másik dühös lesz, tagad, megsértődik, vagy ismét ígéreteket tesz, amelyek később nem valósulnak meg. Mégis fontos, hogy a probléma ne maradjon kimondatlan.

Érdemes olyan időpontot választani, amikor a másik nincs szer hatása alatt, nem erősen indulatos, és van esély egy nyugodtabb beszélgetésre. Krízishelyzetben, veszekedés közben vagy fenyegető légkörben ritkán lehet valódi párbeszédet folytatni.

A beszélgetésben segíthet, ha konkrétumokról beszélünk. A „te mindig ilyen vagy” vagy „már megint mindent tönkre teszel” típusú mondatok helyett érdemes konkrét helyzeteket megnevezni, és arról beszélni, hogy az milyen hatással volt ránk:

„Amikor múlt héten nem jöttél haza, nagyon megijedtem.”
„Amikor ittasan vezettél, féltem, hogy bajod esik vagy másnak okozol bajt.”
„Amikor megígéred, hogy változtatsz, majd minden ugyanúgy folytatódik, egyre nehezebben tudok bízni.”

Fontos, hogy a beszélgetés célja ne az legyen, hogy rábizonyítsuk a másikra, hogy függő. A címkézés sokszor ellenállást vált ki. Hasznosabb lehet arról beszélni, mit látunk, mit élünk meg, és miért gondoljuk úgy, hogy szakmai segítségre lenne szükség.

 

Mit tehet a hozzátartozó, ha a másik nem kér segítséget?

Ez az egyik legfájdalmasabb helyzet. A hozzátartozó látja a problémát, szenved a következményektől, de az érintett tagad, hárít, bagatellizál, vagy nem akar segítséget kérni.

Ilyenkor fontos tudatosítani: a hozzátartozó nem tudja kikényszeríteni a belső elhatározást. Amit megtehet, az az, hogy nem támogatja tovább a tagadást, nem vállalja át automatikusan a következményeket, és saját határait egyértelműbbé teszi.

Ez nem passzivitást jelent. A hozzátartozó beszélhet az aggodalmairól, információt adhat át, jelezheti, milyen következményei vannak rá nézve a helyzetnek, és megfogalmazhatja, milyen változásra lenne szüksége a kapcsolat folytatásához vagy biztonságosabbá tételéhez.

Közben azonban saját szükségleteiről sem szabad megfeledkeznie. Ha minden energiáját a másik megváltoztatására fordítja, könnyen kimerülhet.

 

A hozzátartozónak is joga van segítséget kérni

Sok családtag úgy érzi, neki erősnek kell maradnia. Azt gondolja, hogy a segítség elsősorban a szenvedélybeteg embernek jár, neki pedig csak ki kell bírnia. Pedig a hozzátartozói szerep testileg-lelkileg nagyon megterhelő lehet, és pszichológiai támogatást igényelhet.

A pszichológussal való munka segíthet abban, hogy a hozzátartozó jobban megértse saját érzéseit, működését és határait. Segíthet csökkenteni a bűntudatot, tisztábban látni, mi az ő felelőssége és mi nem, valamint felismerni azokat a mintákat, amelyekben újra és újra túlvállalja magát.

A támogatás különösen fontos lehet akkor, ha a hozzátartozó:

• állandóan szorong vagy készenlétben van;
• nehezen alszik;
• nem tud a saját életére figyelni;
• bűntudatot érez, ha nemet mond;
• fél a konfliktustól;
• folyamatosan ellenőrizni próbálja a másikat;
• úgy érzi, elvesztette önmagát a kapcsolatban;
• nem tudja eldönteni, meddig tartson ki, és hol húzzon határt.

A szakember nem dönt a hozzátartozó helyett, de segíthet abban, hogy a döntései ne kizárólag félelemből, bűntudatból vagy kimerültségből szülessenek.

 

Gyerekek a szenvedélybetegség árnyékában

Ha a családban gyerekek is érintettek, különösen fontos a biztonság és a kiszámíthatóság. A gyerekek sokszor akkor is érzik a feszültséget, ha a felnőttek azt gondolják, sikerül eltitkolni előlük a problémát.

Nem a gyerek feladata, hogy megértse, megmentse vagy érzelmileg megtartsa a függőséggel küzdő szülőt vagy családtagot. A gyereknek életkorának megfelelő, biztonságot adó magyarázatra, stabil felnőtt jelenlétre és kiszámítható keretekre van szüksége.

Fontos, hogy a gyerek ne váljon közvetítővé a felnőttek között, ne kelljen titkokat őriznie, és ne érezze azt, hogy ő felelős a családtag szerhasználatáért vagy viselkedéséért.

Ilyen helyzetben a szülőnek vagy más gondoskodó felnőttnek is érdemes szakember segítségét kérnie, hogy a gyermek biztonsága és lelki terhelése is megfelelő figyelmet kapjon.

 

Mikor van szükség azonnali segítségre?

Vannak helyzetek, amikor nem elegendő a beszélgetés, a türelem vagy a családi támogatás. Ha az érintett önmagára vagy másokra veszélyes, öngyilkossági gondolatai vannak, túladagolás gyanúja merül fel, erőszakos vagy fenyegető a viselkedése, súlyos elvonási tünetei vannak, zavart, eszméletlen, vagy gyermekek biztonsága kerül veszélybe,  akkor a biztonság megteremtése az elsődlges és legfontosabb cél.

Ilyenkor azonnali szakmai vagy sürgősségi segítségre lehet szükség. Krízishelyzetben nem a hozzátartozónak kell egyedül megoldania a helyzetet.

 

A segítség nem önfeladás

Egy szenvedélybeteg hozzátartozójaként nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szeretet, a felelősség, a határok és az önvédelem között.

Nem minden helyzetben van egyetlen, mindenki számára működő megoldás.

A jól segítés nem azt jelenti, hogy mindig rendelkezésre állunk, mindent megbocsátunk, mindent eltakarunk, és közben lemondunk saját szükségleteinkről. Sokkal inkább azt jelenti, hogy együttérzéssel, de együttérzéssel, de saját szükségleteinket és lehetőségeinket is szem előtt tartva vagyunk jelen

A hozzátartozó fontos támasz lehet, de nem ő a megoldás. Nem ő a terapeuta, nem ő az orvos, és nem ő felel egyedül a másik felépüléséért.

Segíteni lehet szeretettel, őszinteséggel, következetességgel és határokkal. És közben szabad segítséget kérni saját magunk számára is.

Ha úgy érzi, hozzátartozóként egyedül maradt a függőség terhével, vagy segítségre van szüksége ahhoz, hogy tisztábban lássa saját lehetőségeit, határait és szükségleteit, forduljon bizalommal a Szinapszis Magánrendelő szakembereihez.